Jóllehet asszertivitás és tiszta kommunikáció tréningeket tartok, nap-mint-nap belefutok olyan szituációkba, ahol nem sikerül jól kommunikálnom. 

 A mai helyzet így nézett ki: postán állok, a következő sorszám az enyém. Csörög a mobilom, sikerül megtalálnom a táskámban, jobb kezemben telefon, balban ajánlott levelek, csekkek, sorszám. Íme, a beszélgetés:

• Tamás Kata.
• Jó napot kívánok, G. Rita vagyok.
• Jó napot, üdvözlöm!
• Az asszertív kommunikáció tréning érdekelne... (kis szünet) Hogy is van a regisztráció? 
• Igen, örülök. Úgy zajlik a regisztráció, hogy a jelentkezők a tréning díj felének átutalásával biztosítják a helyüket a tréningre. 
• És akkor ez a Takarékszövetkezetes számlaszám...
• Igen. Tiszavasvári Takarékszövetkezet. Nemsokára KELET Takarékszövetkezet lesz, de egyelőre Tiszavasvári Takarék a neve.
• Aha, jó értem... (megint kis szünet, némi bizonytalanság a hívó hangjában) Igazából azért kérdezem, mert múlt héten próbáltam hívni, és nem volt elérhető a szám.
• Hmmm... Ez furcsa, több emberrel beszéltem a tréning kapcsán és Magyarországon voltam múlt héten. Sajnálom, hogy nem sikerült kapcsolódnunk.
• Nem tudom, mi történhetett. Jó, rendben, azt hiszem megkaptam a kérdésemre a választ.
• Rendben. Remélem találkozunk. Minden jót!
• Viszonthallásra.

Mindez hogyan hangzott volna asszertíven? 

A probléma az volt részemről, hogy nem oldottam a kapcsolati feszültéget, ami a bizonytalanságban, szünetekben, majd a konkrét kérdésben is megnyilvánult. Ez a telefonáló bizonytalanná vált abban, hogy jöjjön-e a tréningre, mert nem tudott beszélni velem, amikor legutóbb hívott. Hogy ennek mi volt az oka, hogy nem volt térerőm épp akkor, rossz számot tárcsázott-e, vagy az orkok ellopták a vezetékeket, részletkérdés.

Problémájának elismerése, meghallgatása helyett a saját nézőpontomat kezdtem el mondani.

Sajnos ilyenkor az történik, hogy a másik fél felé irányuló kommunikációs csatornánk szűkül, és nem annyira számít az, hogy mit mondunk, sokkal inkább az, hogy a másikban lévő feszültség nem csökkent és továbbra is bizonytalan.

Tudattalan kérdésére, - ami lehetett az, hogy megbízható vagyok-e, vagy hogy tényleg lesz-e tréning, vagy hogy vajon vagyok-e annyira szimpatikus, hogy eljöjjön a tréningre - , válaszolhattam volna jobban. 

Például így

• ...
• Aha, jó értem... (megint kis szünet, némi bizonytalanság a hívó hangjában) Igazából azért kérdezem, mert múlt héten próbáltam hívni, és nem volt elérhető a szám.
• Ó, és akkor most bizonytalan a tréninget, a jelentkezését illetően.
• Igen. Nem tudom, mi történhetett. Jó, rendben, azt hiszem megkaptam a kérdésemre a választ.
• Rendben. Remélem találkozunk. Minden jót!
• Viszonthallásra.

Így hangzott volna az, amikor az ő problémája, bizonytalansága igazából meghallgatásra talál.

Ez az egyetlen apró változtatás azt eredményezte volna, hogy meghallgatva érzi magát, megértést tapasztal, és eloszlik valamennyi a bizonytalanságából. Talán az összes. 

Ez a fajta empátiás hallgatás sokkal jobban segített volna helyreállítani a kettőnk kapcsolatában beállt nehézséget, mint az, hogy elmondom az én gondolatomat.

Az én magyarázatom a többi fogadott hívásról nem oszlatta el kételyeit, nem segített az ő problémáján. Az én álláspontomat láttatni engedte, de ezt talán meg lehetett volna tenni azután is, hogy ő meghallgatást kapott a saját problémáját illetően.

És nem segített nekem sem abban, hogy legyen egy jelentkezőm a tréningre.

A sorozat előző fejezetében a telefonálás első 10 mp-ében elkövetett hibámról írok: Ma sem voltam asszertív... - egy tréner bakijai I.